NEM EGYEDÜL KÜZD, AMIKOR KÖZÖSEN IS LEHET
Szétszórja szíveit…

Az 52 éves egri Czipó Éva ma jobban érzi magát a bőrében, mint mielőtt szembe­sült volna nyirokcsomó-áttétekkel felfedezett, majd a csontrendszerbe is áttéteket adó mellrákjával. Azt mondja: két éve kezdődött kálváriája alatt megtapasztalt fizikai és lelki összeomlása, majd a klinikai halál állapotának megélése után sosem volt annyira egyensúlyban, mint ma. Betegségét kordában tartják, minden napot új esélyként él meg. Gyökeresen átalakította az életét és tudatosan keresett lelki segítséget, kapcsolatot más sorstársakkal. Eközben nem „csak” betegtársakra talált, hanem mély barátságokat kötött.

Először felhúzta a szemöldökét, ám meglepődést sugárzó arckifejezése egy másodperc alatt széles mosollyá változott a kórház recepciós pultja mögött ülő adminisztrátornak, ahogyan kezébe fogta a kis horgolt szívet, amit az egyik beteg nyomott a kezébe. A jelenet azokban a napokban gyakran ismétlődött: hol egy nővér, hol egy váróteremben ülő beteg, hol egy látogatóba érkező hozzátartozó szeme csillant fel, amikor markában tartotta a szívet, horgolt kabalát vagy könyvjelzőt, amit Czipó Éva a kezébe adott. De az is számíthatott erre, aki szimplán csak épp szembejött vele az utcán és ő szomorúnak látta. „Nem önzetlenül adtam: azok a mosolyok, amiket én ezekért az apró ajándékokért kaptam, engem egész napra feltöltöttek. A kemoterápia alatt meg úgyis volt időm horgolni.”

Bár rövid idő leforgása alatt, de hosszú út vezetett el a horgolt szívekig. Czipó Éva 2020 elején érzett elváltozást a bal mellében, ám a járványügyi lezárások idején nem volt könnyű orvoshoz bejutni. Igaz ő maga sem erőszakoskodott: amint mondja, a kitapintott csomót „hátrapakolta a tudatalattijába és nem foglalkozott vele.” Mígnem már párja figyelmeztette, hogy baj lehet, mert az elváltozás egyre nagyobb. Júliusban, amikor az orvos meglátta, első ránézésre 99 százalék esélyt adott annak, hogy rosszindulatú daganata van: ekkorra már egy 8x10x2 centiméteres elváltozást írtak le. Azonnal átküldték az onkológiára. A kivizsgálás a nyirokcsomó-áttéteket biztosra mutatta, de már ekkor felmerült a gyanú, hogy a csontra is szóródhatott a ráksejt. A tumor igen nagy mérete miatt nem az operáció volt az első lépés, hanem az onkológiai kezelés, hogy megpróbálják megkisebbíteni a daganatot, ezáltal növelni a teljes műtéti eltávolíthatóság esélyét.

Nézőpontváltás

– Egy nagyon erős kemoterápiával kezdődött meg a kezelésem. A fehérvérsejtszám esése miatt csak három kemoterápiát tudtam felvenni, ám a daganat mérete ez idő alatt is a felére csökkent, így nagyobb lett az esélyem egy sikeres műtétre – emlékezik vissza a közelmúlt történéseire Éva. Szorongásokkal teli lélekkel vállalta a műtétet. Úgy érezte, a mell eltávolításával elveszíti a nőiességét, elveszíti önmagát. Bár próbált lélekben felkészülni, a nyirokcsomó-láncolat

eltávolításával kiszélesített műtét után nagyon nehéz időszak következett. Ekkor írta meg a „Nincs” című versét, amelyben nagyon mélyen, nagyon személyletesen írta le a testi-lelki veszteség fájdalmáról. Később sok betegtárs azt mondta sorairól: azt írta le, amit ők is éreztek, csak nem tudták így megfogalmazni. Sorai megérzők, ám kicsengése mégis vigaszt adó. „Az életem, vagy a mellem… Az életet választottam (…) Nincs. De én Én Vagyok és Vagyok! Élek, érzek, változom, fejlődöm. Az életet választottam.” – szólnak az ennél jóval hosszabb vers utolsó sorai.

Az operáció után újabb kemoterápiák következtek, majd 25 sugárkezelés. Ámde a 2021. februári CT vizsgálat biztató képet festett: a szóródások visszahúzódásáról, a nyári vizsgálat újra áttétet jelzett a csontokon. Időközben egy rosszullét miatt átélte a klinikai halál állapotát. „Ekkor jutottam el arra a pontra, hogy mindent félelgeket magam mögött és új életet kezdek. Éreztem: ha élni akarok, össze kell szednem magam és le kell tisztáznom az életem.”

– 2021. augusztusban tudtam kimondani, hogy véget vetek a 25 éve tartó párkapcsolatnak. Elhatároztam: változtatok mindenen, amiről úgy érzem, hogy besüllyesztett egy olyan élethelyzetbe, ami nem a kibontakozást szolgálta, hanem a bezáródáshoz vezetett, ami­ről úgy éreztem, hogy hozzájárulhatott a betegségem kialakulásához – vallja Éva. A változtatások ügyét foglalja össze: nézőpontot váltott. „Ez már az az időszak volt, amikor mániákusan horgoltam az apróságokat és szerettem volna örömet szerezni minden szembejövőnek. Az alkotás lefoglalt, elterelte a gondolataimat: horgolás mellett kötöttem, makramét készítettem, gyöngyöt fűztem és a betegségem óta sokat írtam is. Gyakran kiírtam magamból a rossz érzéseket. Ez a mai napig is így van.”

Lelki támasz az első perctől

Éva csaknem a diagnózis másnapján felhívta az egyik pszichológus ismerősét, hogy megkérdezze: hogyan segíthetné a gyógyulását számára. „A legfontosabb lépés volt ez a telefonhívás, ami nélkül hiszem, hogy ma nem lennék itt. Csak azt tudtam, hogy az ismerősöm pszichológus, ám ekkor derült ki számomra, hogy évek óta daganatos betegeket segít úgy egyéni, mint csoportterápiákkal.”

Augusztusban elkezdődött a műtét előtti kemoterápiám, szeptemberben már ott voltam egy rákbetegeket segítő Simonton-csoportban. Hihetetlen volt, hogy a megtanult meditációs és feszültségcsökkentő módszerek milyen sokat tudtak segíteni a kezelések alatt a mellékhatások átvészelésében, a műtét utáni lábadozásban – javasolja mindenkinek Éva, hogy tegyen egy próbát.

Éva az emlőeltávolító műtét hetében a kórházi ágyból is bejelentkezett az akkor online tartott csoportfoglalkozásra. A járvány pozitív hozadékának tartja, hogy az internetes foglalkozások révén a korábbihoz képest nagyon kiszélesedett azoknak a köre, akik segítséget tudtak kérni azáltal, hogy földrajzi kötöttségek nélkül, otthonukból is részt tudtak venni segítő foglalkozásokon. Az egri csoportnak is lett szegedi, pécsi, budapesti résztvevője is, sőt Angliában élő magyar beteg is csapattagjává vált.

Amikor hosszú idő után először hazalátogatott, személyesen is találkozott a többiekkel. Bár élőben ekkor látták egymást először, mint rég barátok ölelték meg egymást.

– Megtanultam hogyan vegyem komolyan a testem reakcióit, hogyan figyeljek önmagamra. Megtanultam segítséget kérni. És megtapasztaltam: nem vagyok egyedül. A felnőtt gyerekeim – miután lányom külföldön egyetemista, így leginkább a helyben élő fiam – érzelmi támaszt adtak, de a betegtársak által sugárzott erőt mástól nem kaphattam meg. Ezt csak azok tudják közvetíteni, akik átmentek ugyanazon, amin én is keresztülmentem. Hihetetlenül sok erőt adott az, hogy ott

voltunk egymásnak, és mindenki akkor is megkapta a választ a kimondatlan kérdéseire, amikor csak hallgatta a többieket.

Több élet van bennem

– Egy évvel ezelőtt alig bírtam egy emeletet megmászni, úgy legyengültem. A sugárkezelések idején már ragaszkodtam ahhoz, hogy minden reggel meditációs alapokra és lágy mozgásokra épülő csikunggal kezdjek, majd 2 kilométert gyalog tegyek meg sugárkezelésre a klinikáig, és onnan vissza is. A rendszeres mozgás sokat adott számomra – meséli Éva.

A Simonton-táborban ismerkedett meg a táncmeditációval, ami új színt vitt a gyógyulási folyamatába.

Czipó Éva a betegsége előtt aktív, dolgozó nő volt, kereskedelemben, vendéglátásban, vezetői munkakörben. A betegsége miatt leszázalékolták, ám a rokkantnyugdíjas létet nem tekinti véglegesnek. Már a kezelések végén készült új szakmát tanulni, mert tudta, hogy vissza kell térnie a munkába. Azóta elvégzett egy tanfolyamot, és már olyan hivatás felé kacsintgat, amelyben a betegtársaknak is támaszt adhat.

– A betegségem megtanított arra, hogy több élet van bennem. És arra is, hogy az életet minden körülmény között lehet szeretni. Minden reggel úgy kelek fel: élek és jól vagyok. Ezt mondom ki először, és ez már önmagában megerősítés.