Május 10. – a nap, amikor hirtelen itt hagytál minket.
Lassan egy hónap telt el azóta, hogy reggel rosszul érezted magad. Azt hittük, csak elrontottad a gyomrod. De estére már alig bírtad felemelni a fejed. Rohantunk az orvoshoz, aki mindössze 10% esélyt adott neked.
Nem érdekelt a pénz – meg akartalak menteni. Élni akartál, láttam a szemedben.
De sajnos most nélküled vagyok itt. Nélküled fekszem le, nélküled ébredek. Nem vagy ott, amikor hazaérek. A szívem üres, mert te már fent ragyogsz.

Amikor az orvos azt mondta: vagy most költözöl fel a csillagok közé, vagy próbálkozunk… összeomlottam.
Megadtam neked azt a 10% esélyt.

Nagyon nagy fájdalmaid voltak. Nagyon szenvedtél. Fel akartam adni. Vissza akartam menni, hogy beadassam azt az injekciót, amellyel örökre elmentél volna.
De nem tettem. Akkor még nem.
Végigküzdötted az éjszakát. Beindult a veséd. Reméltem. Reménykedtem, hogy te leszel az, aki felépül.

Nem aludtunk egy percet sem. A kérdés, ami tízpercenként elhangzott: „lélegzik még?”
És te, csodakutya, éltél. Vetted a levegőt. Lassan, de szuszogtál.
Hajnali háromkor elkezdett rángani a fejed. Tudtuk, hogy mit jelent. Tudtuk, hogy kezded feladni.

Reggel hívott az orvos. Az első mondata ez volt: „Gondolom, a tacsi már nem él. Részvétem.”
De te még mindig éltél. Még mindig küzdöttél.

Azt mondta, menjünk be újra vért venni. De addigra már nem élted meg.
Elkezdődtek a görcseid. Az egész tested remegett. A szemed felakadt. Nem bírtam tovább nézni, hogy szenvedsz.
Hogy a tested feladja a szolgálatot – túl korán.
Sajnálom…
Beadattuk neked azt a szurit, amellyel végleg elmentél tőlem.